Nyílt levél – Neveljünk örömmel!
Ha valamikor, akkor napjainkban fontos jelmondatunk: Neveljünk örömmel. Egy hónap telt el, hogy az iskolai oktatás online formában bekerült a családokba. Ez a program jelentősen megváltoztatta eddigi tanítási és nevelési fogalmainkat és gyakorlatainkat. Szülők és gyerekek – Tanárok és diákok szerephelyzete is megváltozott.
A családi és iskolai nevelés a sikert és a kudarcot együtt hordozza. Akkor tudjuk sikeressé tenni a nevelést, ha változtatunk a „kudarc spirálon” úgy, hogy neveléssel és önneveléssel megépítjük az „öröm spirált”. Ez a változtatás lehetséges iskolai, és családi szinten.
„Az emberiség jövője a neveléstől, ettől a változtatható programrendszertől függ. Az emberiség történelme lényegében ennek a programozásnak fokozatos változását tükrözi, és ha bárki összehasonlítja önmagát egy vad emberevővel, beláthatja, hogy egyetlen lényegbevágó különbég kettőjük eltérő nevelési programjában van. Ebből következik, hogy a nevelés az emberiség egyik legfontosabb tevékenysége. – A gyakorlatban azonban óriási gondot okoz, hogy ki alkalmas az ifjúság tanítására. Az idősebbeknek kell tanítani az ifjúkat, de az idősebbek hajlamosak rá, hogy azt a világot adják tovább a tanulóknak, amelyekben ők maguk is felnőttek. Ki tanítsa akkor a tanítókat? És milyen világra törekszünk? Ha válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre, már félúton vagyunk a világ gondjainak megoldásához. A kérdést sokféle képen lehet megközelíteni. Az egyik leglényegesebb tényező, amely a cselekedeteket meghatározza, az az értékrendszer, melynek legnagyobb része a fiatalkorban alakul ki.” (A gondolat egy természettudóstól, Szent-Györgyi Alberttől 1970-ből származik.)
Napi kérdésünké lett, hogyan „Neveljünk örömmel!” Hogyan érjük el ezt a célt? A választ megtaláljuk Szent-Györgyi Albert gondolatában: a nevelés „változtatható programrendszer”.
Akkor tudunk változni és változtatni szülői nevelési programunkon, ha elmélyítjük önismeretünket, és nevelési módszereinket. Ebben segíthet, ha néhány szempontot megismerünk szülői gyakorlatunkban.
Általánosítva a szülők – szinte kivétel nélkül – három csoportra oszthatók: „nyertesek”, „vesztesek” és „ingázók”. Elfogadhatónak, tapasztalataimmal megegyezőnek tartom T. Gordon megállapítását. – Az első csoportba tartozó szülők azt tartják, hogy joguk van tekintélyüket és hatalmukat gyakorolni a gyerek felett. Ha a szülő és gyermek igényei ütköznek, akkor rendszerint a szülők a győztesek, a gyerekek a vesztesek. Nyereségüket sztereotip gondolatokkal igazolják: „A gyereknek szüksége van a szülői tekintélyre.” „A szülő mindig jobban tudja, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.”
A „vesztesek” csoportjába tartozó szülők általában nagy szabadságot adnak a gyerekeknek. Büszkén vállalják, hogy nevelésük nem tekintélyelvű. Ők „barátai a gyereknek”. A konfliktusban rendszerint a gyerekek a nyertesek, a szülők a vesztesek.
A legnagyobb csoportba az „ingázó” szülők tartoznak. Nem tudnak dönteni nevelési módszerek között. Ők azok, akik a legbizonytalanabbak, össze vannak zavarodva, és akiknek gyerekei a legesélyesebbek az érzelmi zavarokra.
Ezek a szülői viselkedések általános sémákat jelölnek. A három csoport között nagy az „átjárás”. Ezek a viselkedési sémák közel visznek az önismeretünk gyakorlásához. Szerencsére elég gyakran „botlunk bele” az önismeret szóba. Sokan nem lépnek rajta túl, mert megkérdezik, kissé mogorván maguktól: „Ki is vagyok én?” Előbb-utóbb tudomásul vesszük, hogy életünket, jövőnket akkor tudjuk megismerni és irányítani, ha megpróbáljuk minél jobban és mélyebben megismerni önmagunkat.
Azt gondolom, hogy a világjárvány tanúságai között ott lesz a vágy, hogy önismereti csoportokban mi szülők, tanárok – találkozzunk egymással, mert megakarjuk ismerni önmagunkat és társainkat. Ez a vágyunk az ősi fejlett élőlények keresési-kutatási ösztönében, a megismerésre hajló kíváncsiságban gyökeredzik. Ez a keresés-kutatás nem csak a rajtunk kívüli világára irányul, hanem önmagunkra, énünkre is.
Egy másik hajtóerő az önismeretünk felé, a tudatosság vágya. Megakarjuk ismerni cselekedeteink, viselkedésünk, a lelki történéseink magyarázatát, okait és szabályszerűségeit. Megakarjuk ismerni emberi kapcsolatainkat, személyközi viszonyainkat. Sokszor szenvedünk szeretethiányba, a magányosság és a túl kevés emberi kapcsolat miatt. Végeredményben mindenkinek szüksége van önismeretre, ott van bennünk az önismeret fejlesztésének vágya.
Az a meggyőződésem, hogy a szülői hívatás egy olyan „szakma” (a tanári is), amely igazán csak magas szintű és tartalmas önismerettel tud jól és hatékonyan működni.
Amikor a jövőbeli csoportbeszélgetésekre gondolunk, akkor azt a vágyat is figyelembe vesszük, hogy minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke bizakodó, boldog legyen. Senki sem törekszik arra, hogy gyermeke félénk, bizalmatlan, hebehurgya, kiállhatatlan legyen. A fejlődés során mégis sok gyereknél kialakulnak a nemkívánatos tulajdonságok. Sokukban nem bontakozik ki a bizalom, a biztonság érzése, nem alakul ki bennük saját és mások személyiségének tisztelete.
A szülők mindig konkrét problémával állnak szembe, amelyek egyedi megoldásokat igényelnek. Az olyan általánosságok, mint például: „nyújtsunk több szeretetet a gyereknek”, „figyeljünk jobban a gyerekre”, „többet foglalkozzunk vele”, stb. ezek nem sok segítséget nyújtanak a szülőknek.
A gyermeknevelés egy „végtelen folyamat”. A szülők attól a pillanattól, hogy megszületett a gyerekük a „végtelen időig nevelnek”. Ezt a munkát csak örömmel érdemes végezni. NEVELJÜNK ÖRÖMMEL! – Néha jó, ha van egy „külső tanácsadó”. (Facebook – Mentálhigiénés percek)
Kovács János